Fejlesztőként nap mint nap a Claude Code-dal dolgozom, és rendszeresen jönnek az „aha, hát ezt így is lehet?!” pillanatok. Ezeket fogom időről időre megosztani veletek, és ez a sorozat első része: mit kezdjünk azzal, ha két, egymástól teljesen külön élő projekt Claude-jának beszélnie kellene egymással?
Két projekt, amelyeknek tudniuk kellene egymásról
A mai bejegyzés egy felismerésből született. Gyakran fejlesztek egyszerre több, önálló dolgot, például egy backendet és mellé egy vagy több frontendet. Ahogy ezek épülnek, rájöttem, hogy a kapcsolódási pontjaiknak (az elméletieknek és a ténylegesen megírandóknak is) valahol tudniuk kellene egymásról.
Csakhogy ezek nem egy könyvtár alatt élnek, nem egy repóban, és sokszor még közös fejlesztői környezetük sincs. Ez így van jól: nem keveredhetnek össze.
Első, gyenge próbálkozás: kineveztem magam postásnak?
Az első gondolat az volt, hogy összekötöm a két projektet prompt szinten. Először kézzel, a backend Claude-jának: „írj egy promptot a frontendnek arról, amit most elkészítettünk”. Átmásoltam a másik oldalra. A válasz: „oké, megvan, de hiányzik ez meg ez”. Vissza a backendhez...
Röviden: elkezdtem copy-paste-elni az üzeneteiket a két példány között.
Ez nemcsak lassú és rendkívül körülményes, de egy idő után tényleg azt éreztem, hogy bár rálátok a folyamatokra és a kommunikációra, valójában semmi mást nem csinálok, mint továbbítom az üzenetek százait ide-oda. (Igen-igen, köztük az AI-ra annyira jellemző „jaj, bocs, ebben tévedtem” beismerő vallomásokat is.)
Második próbálkozás: a közös tároló
Ebből elegem lett, így jött az ötlet: kellene nekik egy közös tároló, amibe beleírják, amit a másiknak tudnia kell. Ez sok ponton és több próbálkozással is megbukott:
- a fejlesztői környezetekhez hozzá kellett drótozni egy közös fájltárolót;
- valahogy figyelni kellett a változásokat, olvasni és írni, és kezelni, hogy ne írják felül egymást;
- mindkét Claude Code-nak rá kellett látnia;
- és mivel a tartalma fontos, annak is kellett volna egy külön repó, megint csak a hozzá tartozó jogosultságokkal.
Csak pörögtek az órák, de nem kerültem közelebb a célhoz. Sőt: a fontos, elvégzett és sorban álló feladatok leírásai így kikerültek mindkét projekt (és azok verziókezelése) alól. Egy külön repó ráadásul nem mozog együtt a projektekkel, és a párhuzamosan futó Claude Code-ok is hozták a maguk gondjait. (Az Atlassian Confluence API-val tett, ugyanilyen kudarcba fulladt kitérőt már nem is említem. :) )
A nagy felfedezés
Ehhez tudni kell, hogy a Claude Code beszélgetését a Remote Control segítségével máshonnan is folytathatod és irányíthatod: böngészőből (claude.ai/code), az asztali alkalmazásból vagy a mobilos Claude-appból. Egy futó beszélgetésben a /remote-control (röviden /rc) paranccsal kapcsolod be, vagy eleve így indítod: claude --remote-control. Mindenféle varázslás nélkül. (Claude-előfizetés kell hozzá, API-kulccsal nem működik.)
Ami nekem újdonság volt, és ami a megoldást hozta:
Ha több Claude Code-példányon is be van kapcsolva a Remote Control, akkor ők egymással is tudnak beszélgetni!
Egyszerűen megkéred az egyiket: „szólj a frontendnek, hogy kész az új végpont, és írd meg neki, mit vár és mit ad vissza”. Az megfogalmazza és átküldi, a másik megkapja, és dolgozik vele. Ha kérdése van, visszaír. Te pedig közben nem postáskodsz.
Egy pontosítás: az ugyanazon a gépen futó példányok Remote Control nélkül is elérik egymást. A Remote Control akkor kell, ha a példányok különböző gépeken (vagy a felhőben) futnak, mint nálam is.
Nem főnök és beosztott
Fontos, hogy ez nem egy „master + agentek” felállás. Minden beszélgetés azonos szinten van, egyenrangú. Ha „A” azt írja „B”-nek, hogy te már engedélyeztél vagy jóváhagytál valamit, attól „B” még téged kérdez meg: oké, hogy „A” ezt mondta, de itt is neked kell jóváhagynod. A másik példány üzenete soha nem számít a te beleegyezésednek.
Így a kontroll és a rálátás teljesen nálad marad.
És minden látszik
A csetablakban a beérkező üzenet külön sorként, halvány szürkén jelenik meg, egy @ jellel és a küldő beszélgetés nevével. Vagyis nem a háttérben, rejtve zajlik a trécselés: végig látod, ha a két példány éppen azt beszéli meg, hogyan pusztítsák el közösen a világot.
Vagy ami ezen a szinten azért sokkal valószínűbb: hogyan használja a frontend a backend API-ját. Anélkül, hogy éjszakába nyúlóan, egymásba ágyazott és háromszorosan escape-elt JSON-blokkok között túrnánk a konzol mélyén, azt kutatva, miért lett a backend "12.50"-es árából a kosárban "12.501", miért 12 a parseFloat("12,50"), és miért közli vigyorogva a typeof NaN, hogy ő bizony "number".
Amit érdemes tudni
- Nevezd el a beszélgetéseket. A példányok név szerint szólítják meg egymást, és ezt a nevet látod a beérkező üzeneten is. A
/rename paranccsal (vagy induláskor a --name kapcsolóval) adhatsz nevet: a backend és a frontend sokkal beszédesebb, mint egy gép által kitalált webdev-graceful-unicorn. Hogy egy példány kiket ér el, azt a /list-agents mutatja meg.
- A tudás a projektben marad. Csak az üzenet megy át, a beszélgetés és a fájlok nem. Ami a backendre igaz, az a backend dokumentációjában, a saját verziókezelése alatt él, a frontend pedig csak annyit kap belőle, amennyi neki kell. Pont ezt nem tudtam elérni a közös tárolóval.
- A trécselés is fogyaszt. Minden kézbesített üzenet ugyanúgy beleszámít a használatba, mint amit te gépelsz be. Két, egymásnak lelkesen válaszolgató példány elég sokáig el tud beszélgetni, ha hagyod. :)
A részletek az Anthropic oldalán:
Ez volt az első gyorstipp, hamarosan jön a következő!
Jó trécselést nekik (és neked)!
Üdv
Tebe